Sosem gondoltam volna...

Felhívom mindenki figyelmét, hogy a következő történet megrázó lehet azok számára, akik vizuális típusok és nem szeretik a brutális dolgokat. Ezért kérek mindenkit, hogy saját felelősségre olvassa el!

A történet a korábban írt fancam helyzethez készült és magát a helyzetet leszámítva teljesen kitaláció, ezért nem szeretnék semmilyen félreértésbe keveredni az elolvasást követően.

Jó szórakozást azok számára, akik itt maradtak és elolvassák ezt a kicsit hosszúra sikeredett one shot-ot.

Trix

Egy járókelő talált rá az eszméletlen lányra a város szélén lévő erdőben. Jelenlegi információink szerint öngyilkossági kísérletről beszélhetünk, de egyelőre semmit nem tudunk biztosan. A lányt kórházba szállították, a rendőrség már nyomoz az ügyben. Az esti híradó utolsó híre volt ez a szomorú eset.

A lány édesanyját a kórház értesítette órákkal a híradó előtt és az asszony azóta is lánya mellett ült egy kényelmetlen széken. Sajnos nem ülhetett napokat a kórházban, mert munkahelyén szükség volt rá, így nem kapott szabadságot annak ellenére sem, hogy tudtak munkatársai és felettesei a szörnyűségről. Így hát nem volt mit tennie, dolgozni ment, ezzel felügyelet nélkül hagyva lányát.

Néhány órával később kapott egy hívást.

„Asszonyom, a lánya felébredt…” az édesanya nagyon boldog lett, ahogy ezt meghallotta. „A lánya felébredt, majd hirtelen felpattant és elrohant, mire az orvosok bármit is reagálhattak volna. Egy, a kórház előtt parkoló autó mögül kilépve egy másik jármű elütötte és életét vesztette. Sajnálom, hogy megrázó hírt kellett közölnöm önnel.”

Ahogy ezt hallgatta az asszony, ültében összeroskadt, mire munkatársai figyelme rögtön rá irányult. A nő nem próbálta leplezni fájdalmát, így többek arcára is kiült valamiféle együttérzés. Amint sikerült összeszednie magát, visszament a kórházba, ahol már rendőrök várták.

– Asszonyom – kezdte egy rendőrtiszt – először is őszinte részvétem a történtek miatt. Másodszor, van egy olyan sejtelmünk, hogy a lánya öngyilkossági kísérlete és az ébredés utáni megmagyarázhatatlan viselkedése összefügg valamivel, amit jelenleg még nem látunk. Ha megengedné, átnéznénk a lánya szobáját.

– El sem tudom hinni, hogy ez történt – rázta a fejét az asszony. A rendőr szíve egy pillanatra összeszorult a nő arcára kiülő fájdalmas kifejezés láttán. – Mégis milyen összefüggésről beszélnek? A lányomnak soha nem volt semmi baja.

– Csak szeretnénk körül nézni, ha megengedi – ismételte az egyenruhás férfi.

– Ha én is végig ott lehetek, nincs ellenvetésem – válaszolt végül az asszony. A rendőr bólintott és néhány társával segített az édesanyának kijutni a rendőrautóig.

Az autó lassan elindult és az édesanya magába roskadva ült és várt, hogy elérjék otthonát. Belül rettegett, mit talál lánya szobájában. Félelme annál nagyobb lett, minél közelebb értek az otthonához. Amikor megérkeztek, kezei remegése miatt csak az egyik rendőr segítségével sikerült kinyitnia a bejárati ajtót. Amint beléptek a házba az asszony rögtön lánya emeleti szobája felé vette az irányt nyomában a rendőrökkel. Nem kellett sokáig keresniük. A lány íróasztalán egy köteg papír és a telefonja hevert.

– Egy levél – szólalt meg az egyik rendőr. – Asszonyom, szeretné Ön elolvasni először? – az édesanya bólintására a férfi átnyújtotta a papírokat és a nő olvasni kezdte lánya utolsó levelét.

*

*

Életem egyik leghátborzongatóbb élményében volt részem három évvel ezelőtt. Eddig nem mertem beszélni róla, mert féltem attól, hogy bármi történne, ha beszélek róla. De kezdjük is az elején ugyanis, ha valaki ezt olvassa, akkor valószínűleg én már személyesen nem tudom elmondani a történetet.

Az egész 2020 májusában kezdődött. Valószínűleg így évekkel később visszatekintve a helyzet, ami ebben az időben fennállt, nevetségesnek tűnhet, de nem ezt szeretném előtérbe helyezni.

Néhány éve ismertem meg a kpop világát (ha olyasvalaki olvasná ezt, aki nem tudja miről beszélek, akkor legyen elég annyi, hogy koreai zenét hallgattam és ehhez kapcsolódó videókat néztem. Sokat), így talán nem is meglepő, hogy a karantén idején a megnövekedett szabadidőmben kpop videókat néztem. Mindenféle videót megnéztem. Vicces pillanatoktól kezdve fanok által készített koncertvideókat (ezeket későbbiekben csak fancamként vagy fancam videóként fogom emlegetni) tényleg mindenféle videót megnéztem. YouTube–on és más közösségi felületen néztem ezeket, így Twitter–en is.

Itt „találkoztam” egy felhasználóval és a történetem is ehhez kapcsolódik.

A felhasználót egyáltalán nem ismertem, de mivel eleinte teljesen normális volt, nem is gondoltam, hogy bármi baj lehet abból, ha váltunk néhány szót. Pontosan már nem emlékszem a felhasználó nevére – és félek ismét megnyitni azokat az üzenetek –, de egy dolog beleégett az emlékezetembe. Valamiféle szimbólum volt a neve után. Mivel úgy viselkedett, mint egy normális, ismeretlen ember, nem fordítottam nagy figyelmet annak az ismeretlen szimbólumnak. Ma már tudom, hogy rosszul tettem, de mindent a maga idejében.

Az egész egy üzenettel kezdődött ettől a bizonyos felhasználótól. Érdeklődött, hogy mióta ismerem a kpopot, mert ekkoriban a profilképemen egy banda logója volt látható. Kicsit kétkedve adtam meg neki a választ és így indult el a beszélgetésünk. Néhány napig nem is volt semmi probléma. A szüleimnek nem beszéltem arról, hogy egy ismeretlennel beszélgetek az interneten, mert nem gondoltam, hogy baj lehet, ha valakivel, akinek hasonló ízlése van elkezdek beszélgetni. Néhány napig normális beszélgetések zajlottak közöttünk és tényleg úgy látszott, hogy ebből nem lehet baj. A furcsa dolgok úgy öt nap után kezdődtek.

A felhasználó elkezdett olyan kérdéseket feltenni, minthogy milyen félelmeim vannak vagy mit nem szeretek látni. Először azt hittem, vicc az egész, ezért az első pár alkalommal nem is válaszoltam neki ezekre a kérdésekre vagy eltereltem a témát. Néhány sikertelen próbálkozás után azonban egyre furcsább, már–már ijesztő és fenyegető üzeneteket küldött. Az utolsó ilyen üzenet egyenesen brutális fenyegetés volt. Ma már belátom, hogy szólnom kellett volna valakinek az esetről már ekkor. A fenyegetésre már rendes választ adtam. Elárultam a felhasználónak, hogy nem bírom a vért és a groteszk dolgokat, mire a felhasználó megköszönte a válaszom és ismét normálisan viselkedett.

Ezután eltelt néhány nap, mire ismét beszéltünk néhány szót. Aztán ismét újabb fura kérdés következett. Maga a furcsaság abban volt, ahogy kérdezte. Ez a kérdés a mai napig tisztán él bennem.

„Milyen bandával vagy idollal néznél szívesen fancam videót?

Nem tudom miért, de megrémültem ettől a kérdéstől. Nem akartam, hogy a felhasználó megint fenyegetni kezdjen, de féltem, hogy az egésznek rossz vége lesz. A félelem elég nagy ahhoz, hogy ne válaszoljak neki. Az üzenet olvasott maradt, de választ nem kapott tőlem. Napokig nem is jártam Twitter–en, de a felhasználó folyamatosan írt nekem. Az üzenetei egyre fenyegetőbbek és agresszívabbak lettek. Négy nap elteltével elég bátorságot gyűjtöttem, így ismét megnyitottam a Twitter–t, hogy válaszoljak a felhasználónak.

„Nem akarok tovább beszélni veled. Hagyj békén különben mindent elmondok a rendőrségnek. Bizonyítékom is van.”

Blöfföltem. Ezt láttam a legjobb megoldásnak, hiszen fenyegetései valósnak tűntek. Az eltelt négy nap alatt nem csupán egyszerű fenyegetéseket küldött, de néhány gyomorforgató képet is csatolt azokhoz. Annak ellenére, hogy blöffnek szántam az üzenetet, a beszélgetéseinkről képernyőfotót készítettem, amit a mai napig nem bántam meg és a telefonom galériájában bárki megtalál.

A blöff azonban nem sült el jól. A felhasználó dühös lett. Azt hitte, viccelek és minden, amit mondok csak egy – az ő szavaival élve – „elkényeztetett hülye picsa szavai” és meg fogom bánni, ha bárkinek is szólok, mert ő csak egy személyre szabott fancam videót akart nekem csinálni és még mindig meg akarja csinálni. Ennek az üzenetnek a vége eléggé meglepett, de a következő üzenete miatt elsiklottam efelett.

„Kiről szeretnél fancamet látni? Utoljára kérdezem. A következő alkalommal meg fogod bánni, ha nem kapom meg most rögtön a választ.”

Sírva válaszoltam a felhasználónak. Nagyon féltem, hogy talán a közelemben van már most és valamelyik kép, amit az üzeneteihez csatolt, talán valósággá válhat. A válaszom ennyi volt:

„Hyolyn”

Nem tudtam többet leírni. Ahogy ezt leírtam és elküldtem, kiléptem Twitter–ről, a telefonomat pedig eldobtam. Nem zavart, hogy akár össze is törhettem volna azt. Csak az érdekelt, hogy rosszul döntöttem. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy valahol elcsúszott minden, ami eddig jó volt. A telefonom elég nagy zajt csapott, ezért édesanyám bejött a szobámba, de amint meglátott rögtön leült az ágyamra.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte. Percekig nem tudtam válaszolni neki, de ő türelmes volt. Megvárta, amíg megnyugszom annyira, hogy válaszolni tudjak. – Minden rendben van. Nincs semmi baj. Nyugodj meg.

– Nem tudom, mit csináljak, anyu – mondtam óráknak tűnő percek múlva. – Azt hiszem feldühítettem valakit, de nem tudom, hogy mivel.

– Minden rendben van – válaszolta. – Mondd el, mi történt pontosan.

– Nem tudom – ráztam a fejem. – Nem tudom mi történt. És az egész olyan zavaros. Megrémít.

– Minden rendben van – sóhajtott fel anyu. Itt már tudta, hogy nem fogok neki semmi értelmeset mondani. Felállt az ágyról és felvette a telefont a földről. Lerakta mellém a készüléket és visszaült az ágyra. – Valakivel beszélgettél? Összevesztél valakivel?

– Nem… mármint nem tudom – ráztam meg a fejem. – Beszélgettem valakivel, igen. De nem tudom mi történt. Minden normális volt, de… nem tudom. Nem értek semmit, anyu. Csak… csak félek, hogy elrontottam valamit.

– Most csak próbálj megnyugodni, kicsim – simított a vállamra nyugtatásképp. – Ez a legfontosabb most. Utána gondolhatunk minden másra.

– Rendben van – bólintottam. – Megpróbálok megnyugodni. Csinálnál valami édes sütit? Segítek benne én is. Az legalább eltereli a gondolataimat.

– Persze. Előkészítem a hozzávalókat, amíg megnyugszol egy kicsit.

– Köszönöm. Te vagy a legjobb, anyu – mosolyodtam el.

Aznap már nem használtam a telefonomat. Nem volt elég bátorságom hozzá, hogy felnyissam. Féltem mi vár rám, ha csak felnyitom a zárolt telefont. Másnap reggel meglepetésemre – vagy megnyugvásomra – nem fogadott semmilyen furcsa vagy ijesztő üzenet a felhasználótól. Kicsit nyugodtabban készítettem képet azokról az üzenetekről, amiket előző nap már nem mentettem el. Nem tudom pontosan mi vezérelt erre, de megtettem és a mai napig nem bántam meg a tettem. Aznap egyetlen üzenetet sem kaptam az illetőtől, ami miatt kezdtem azt hinni, hogy megszabadultam tőle.

Két nappal később azonban minden megváltozott. A felhasználó ismét üzentet küldött nekem.

„Remélem tetszeni fog a videó. A gorombaságom miatt nem kérek bocsánatot, hiszen te sem úgy viselkedtél, ahogy azt az ember elvárná egy lánytól. Jó szórakozást a videóhoz!”

Amint lentebb görgettem a videó magától elindult. Nem tudtam, hogy lehet kikapcsolni az automatikus videó–lejátszást, de igazából mélyen legbelül nem is akartam tudni, hogy kell. Nagyon bánom már, hogy soha nem akartam kikapcsolni. A videó egy átlagos fancam videóhoz hasonlóan indult. Az elején még el is mosolyodtam, mert a felhasználó tényleg személyesen nekem csinálta a videót. Az első képkockákon ugyanis Hyolyn táncolt. Aztán minden egy szempillantás alatt változott meg. Néhány másodperc után kikerekedett szemekkel bámultam a telefon kijelzőjét. Az egész videó csupán két– két és fél perc lehetett, de a tartalma… az valami borzasztó volt. Az állítólagos fancam csupán néhány másodperc volt. A többi pedig… nem tudom pontosan mi is volt. Vagyis ez így nem pontos. Nem akartam felfogni, hogy mit látok. A videóban ugyanis brutális gyilkosságok, megcsonkított emberek és olyan lehetetlen pózokban álló ÉLŐ emberek voltak, hogy már maga a látvány is fájdalmat okozott nekem. Néhány másodperc erejéig még egy széket is mutattak. Egy széket emberi testrészekből összerakva és egy ember ült azon a széken. Az ember szemei és szája be volt varrva, torkán és mellkasa közepéig szintén varrások látszódtak. És a hasa… Itt lettem végleg rosszul. Telefonomat az ágyra dobva szaladtam a fürdőszobában lévő WC–hez, hogy kiadjam gyomrom tartalmát. Jó néhány percig nem mozdultam a fürdőszobában. Úgy éreztem, ha megmozdulok, ismét elhányom magam. A percek teltek. Tudtam, hogy a telefonom automatikusan lezárt, ezt pedig a felhangzó értesítéshang be is bizonyította.

„Tetszett a videó?”

Amikor megláttam az üzenetet, elvesztettem józan eszem nagy részét.

„NEM!
Milyen beteg embernek tetszene egy ilyen gyomorforgató videó?!
Életemben nem láttam még ilyen undorító videót! Felfordul a gyomrom, ha csak rá gondolok!”

A válasz még az eddigieknél is jobban kiakasztott.

„Örülök, hogy tetszett a videó. Több ilyet is tudok neked mutatni, amik ugyanúgy tetszeni fognak. 😊”

Teljesen elöntött az undor.

„Mégis miről beszélsz?!
Utáltam az egész videót”
Te beteg vagy! Tűnj el az életemből vagy esküszöm, elmegyek a rendőrségre.”

Bár a félelmem sokkal nagyobb volt, mint eddig bármikor, ebben az egyben biztos voltam. Ha még egy hasonló videót vagy képet látok, amit ez a beteg felhasználó küld, elmegyek a rendőrségre és feljelentem.

„Úgy sem mennél vele sokra. Nem tudod ki vagyok, hol lakom. Sőt! Semmit nem tudsz rólam.”

„Nem kell ahhoz mindent tudnom. A rendőrség majd megoldja a többit.
Tűnj az életemből vagy tényleg megteszem.

Gyorsan lementettem a videót és megörökítettem a beszélgetést, majd rögtön kiléptem Twitter–ről. A telefont lenémítottam és lementem a konyhába. Valamit csinálnom kellett, különben csak a videón gondolkodtam volna. Mivel a szüleim nem voltak itthon, senkivel nem tudtam beszélni. Vagy inkább nem mertem beszélni. Igen, így a helyes. Nem mertem beszélni senkivel az esetről.

Néhány nappal később olvastam egy fórumon, hogy ijesztő fancam videók terjednek Twitter–en és Instagram–on. A fórumon felhívták mindenki figyelmét a lehetséges veszélyre. Arra is kérték a poszt olvasóit, hogy ha ilyen történne velük, akkor azokat a felhasználókat jelentsék és tiltsák le. Én egyiket sem tettem meg. Ekkor tudtam meg, hogy lehet kikapcsolni az automatikus videó–lejátszást, amit rögtön el is végeztem és azóta sem indítottam újra azt.

Az eset nagyon felkavart, mégsem beszéltem róla senkinek. Féltem és még most is félek. Ahogy ezeket a sorokat írom a legnagyobb félelmem az, hogy a felhasználó rájön, hogy csak blöfföltem, amikor a rendőrséget emlegettem neki. A levél mellett ott lesz a telefonom is. Nincs rajta semmilyen kód, a galériában pedig csak az említett képek és videó lesz

Sajnálom, hogy a szüleimnek így kell erről tudomást szereznie, de féltem. Akárhányszor a videó eszembe jutott, rám tört a rosszullét és ha az üzenetekre gondoltam, elfogott a félelem. Féltem, hogy rossz kezekbe kerül és emiatt szenvedni fogok. Sajnálom, hogy nem mondtam semmit a szüleimnek és azt is, hogy a félelem a végbe kergetett.

Az utolsó üzenet, amit kaptam a felhasználótól a levél megírása előtt két nappal jött.

„Emlékszel rám? Jó szórakozást a videóhoz!”

Igen, kaptam még egy videót, de azt már nem néztem meg, csak lementettem és az üzenetet lefotóztam. Úgy tudom ez a felhasználó az egyetlen, amit nem töröltek Twitter–en, de talán ez megváltozik most. Talán elkapják a felhasználót személyesen és a rémálom véget ér.

Tényleg sajnálok mindent, főként azt, hogy nem voltam elég bátor beszélni a helyzetről.

*

*

Az anyuka már nem látott a könnyeitől, mire befejezte a hosszúra sikerült levelet elhunyt lányától.

Az asszony a rendőröktől tudta meg, hogy lánya önkezével vetett véget életének 2023. március 17.–én. Sejtelme sem volt arról, hogy lánya min mehetett keresztül az elmúlt három évben, pedig végig mellette volt. Mellette volt és mégsem tudta mi zajlik lánya lelkében, hiszen nem mutatta, hogy bármi baj lenne, így az asszony nem is feltételezte, hogy lánya hatalmas terhet cipel.

A rendőrök lefoglalták a telefont, amin a levélben leírtaknak megfelelően ott volt minden videó és a képernyőfotók a beszélgetésekről. és emellett húsz olvasatlan üzenet Twitter–en.

„Megnézted?
Hogy tetszett?
Válaszolj!
Megint elölről kezdjük azt, amit akkor?
VÁLASZOLJ!
*kép*
*kép*
Remélem nem akarsz hasonlóan járni.
*videó*
Csak a te kedvedért csináltam még egy csodálatos videót.
Remélem élvezed, hogy ilyen nagylelkű vagyok.
Válaszolj már!
Ennyire tetszenek a videók, hogy válaszolni sem tudsz?
*kép*
*kép*
Megkereslek és eljátszom veled, ha nem válaszolsz.
Remélem várod, hogy megtaláljalak.
A következő szerencsés ember téged is látni fog a személyre szabott videójában.
VÁLASZOLJ!
VÁLASZOLJ TE SENKIHÁZI!”

Az egyik rendőr úgy érezte, muszáj írnia valami választ a felhasználónak, de nem tudta, mi lenne a megfelelő. Le akarta buktatni a felhasználót, hiszen ő volt a tettes. A felhasználó a halálban kergetett egy ártatlan lányt, így akár gyilkosságról is beszélhettek. Rávette magát a válaszadásra, de előtte az üzenetekről képernyőfotót készített. Meg akarta találni ezt a felhasználót még úgy is, hogy a nyomozási eljárással szembe megy azzal, hogy választ ír a személynek.

„Sajnálattal közlöm Önnel, hogy levelezőtársa elhunyt. Ha bármilyen információval tud szolgálni számunkra, kérem jelentkezzen az alábbi címen: XXXX Városi Rendőr-főkapitányság.”

A tiszt először nem ezt akarta írni, de úgy érezte, ez célravezetőbb lesz. A válasz szinte azonnal megérkezett.

„Komolyan azt hiszed, bedőlök ennek? Nem vagy elég bátor ahhoz, hogy kiadd azt a telefont a kezedből.”

– Mennyire tudunk jelenleg bármilyen felhasználót lenyomozni? – kérdezte a rendőr a telefont társai felé fordítva.

– Attól függ milyen szintű szükséges és mennyi információ van megadva – kapta a választ. A rendőr megnyitotta a felhasználó profilját és keresni kezdett.

– Fenébe! – szólt hangosan. – Szinte semmilyen adat nincs róla.

– Miért lenne szükség lenyomozásra? – kérdezte egy parancsnok. – Az ügy öngyilkosság. Nincs értelme gyanúsítottat keresni. A lány beleőrült valamibe, ami még csak nem is valódi.

– Kérek engedélyt, Parancsnok úr – szólalt meg ismét a rendőr. – Van egy gyanúsított. Az a Twitter–felhasználó, aki a videót küldte a lánynak. Nézze meg a legutóbbi üzeneteket.

– Maga válaszolt ennek az embernek? – mennydörgött a parancsnok. – Mégis mit gondolt?

– Várjon egy percet Parancsnok úr – hallatszott egy halk hang. – Találtam valamit. Megnézhetem a felhasználó nevét?

A rendőrtiszt elvette a parancsnoktól a telefont és az előbb felszólaló rendőrhöz sétált, majd átnyújtotta neki a készüléket. A számítógép előtt ülő rendőr néhány percig tanulmányozta a telefont és a számítógép képernyőjén lévő adatokat, majd keresni kezdett. Mindenki csendben várta a fejleményeket, ami hamarosan meg is lett.

– Megtaláltam – szólalt meg lelkesen. – Senki mással nem váltott üzenetet ezen a felhasználón, csak az áldozattal. Vétett azonban egy hatalmas hibát.

– Mondja már! – förmedt rá a parancsnok.

– A számtalan hasonló tematikájú felhasználó mellett követ egy normális felhasználót is. Ezen a felhasználói profilon meg van jelölve az általunk ismert felhasználó, mint második profil. Az illető egy húszas évei végén járó helyi lakos. A neve Kiss Áron és itt van a lakcíme is.

– Elfogató parancsot kiadni ellene! A vád felkavaró tartalmú médiatermék terjesztése és kiskorú zaklatása. Indulás! – hangoztak az utasítások a parancsnok szájából.

Néhány óra múlva a rendőrség megtalálta és letartóztatta a felhasználó mögött megbújó férfit. A halott lány édesanyja azonban nem lett nyugodtabb, pedig tudta, hogy a tettesre erősen le fog sújtani a törvény keze. Ez azonban nem hozza vissza a lányt és azon sem változtat, hogy az asszony megbukott, mint szülő.

A férfit végül elítélték és a lányt is örök nyugalomra helyezték. Az anyuka azonban nem tudott továbblépni. Férje támogatta egyedül, de ez sajnos nem volt elég az asszonynak. Az édesanya négy hónappal lánya halálát követően kórházba vonult és végül évekkel később ott is halt meg. A bűntudat élete végéig kergette az asszonyt.