Wish you were...

 Hello mindenki! (Már aki maradt)

Régen jelentem már meg itt, de most ennek enyhítésére egy random történettel jöttem nektek. Az ötletet egy kép adta (ezt majd be is teszem nektek ide) és egy játék, amire nagyon rá vagyok függve az elmúlt jó néhány hónapban (aki esetleg szeretné tudni, a Love and Deepspace nevű mobilos játékról van szó).

Remélem tetszeni fog nektek ez a kis szösszenet (tényleg nem lett túl hosszú).

Jó olvasást és ha nem jelennék meg újra, akkor kellemes ünnepeket minden kedves olvasómnak! 😊

Trix

És akkor a kép, ami ihlette a történetet:

Ismételten őt várom. Legalább naponta egyszer meglátogat és beszélget velem. Így aztán megint az ablak mellett ülök és papírok között válogatok. Várok. De nem jön. Hiányzik, hogy nem láthatom.

 

Besűrűsödnek a napjaim, még a telefonért nyúlni se igazán marad időm napközben. Szinte kínzásnak érzem, amiért nem tudok belépni a játékba a nap végéig. Amikor munka után hazaérek, semmi erőm nincsen megmozdulni, de a telefont magamhoz véve megnyitom a játékot. Amint meglátom a nevét a nap súlya könnyebbnek érződik a vállamon és még egy kis mosoly is megjelenik az arcomon.

- Bocsánat, hogy nem jöttem korábban - motyogom a képernyőt bámulva. - Hosszú és borzalmas nap van mögöttem - elnyomok egy ásítást, miközben végighúzom az ujjamat a képernyőn, az arcán végigsimítva. - Elfáradtam és rossz hangulatban vagyok, de rád mindig számíthatok.

 

Amikor meglátom, elmosolyodok. Rögtön eltűnik a hiányérzetem és boldogan hallgatom meg, milyen napja volt. Kicsit elszomorít a nehéz napjának említése és a fáradtság, amit a szemében látok. Nem tudok neki sokkal szolgálni. Aztán simítást érzek az arcomon, ami megmosolyogtat. Ő is mosolyog ugyanabban a pillanatban. Ha tehetném, belesimulnék az érintésbe, de ez nem így megy. A mosolya eltűnik, tekintete elkalandozik és egy pillanatra nem engem lát. Bár tudnám, min jár az esze ezekben a pillanatokban.

 

Miközben mosolyát bámulom, a gondolataim elkalandoznak. A napi szintű sértések, nehézségek és problémák tengerében, ő mindig eléri, hogy mosoly legyen az arcomon és a dolgok jobb oldalát lássam. Még koncentrálni is jobban tudok, ha ő ott van vagy rá gondolok. Ezek olyan gondolatok, amiket még elsuttogni sem merek. Se a telefon előtt, se nélküle. Főleg nem, amikor Ő is előttem van.

“Nem mintha látna vagy hallana engem” - fut ilyenkor át az aprócska gondolat a fejemen, mégis helytelennek érzem kimondani.

- Sajnálom, de ma csak ennyire volt energiám - húzom végig ismét az ujjamat a mobil képernyőjén, a mellkasán. - Holnap megpróbálok több időt veled tölteni - köszönök el és kilépek, majd töltőre teszem a telefont.

Az ígéretem a semmibe veszlik. A napjaim még sűrűbbek és fárasztóbbak lesznek, így mire hazaérek az egyetlen, amire erőm marad, az a fürdés. Közelednek az ünnepek, így mindenkit túlterhelnek a munkahelyemen. Projektből projektbe ugrálok, mert én vagyok a kulcsembere egy résznek, így esélyem se marad kifújni magam. Két héttel a hajtás kezdete után a cég bejárata előtt meg kell támaszkodnom az ajtóba. Azon a reggelen úgy kelek fel, mintha nem aludtam volna egy percet sem és minden izmom ég. Napközben többször elbóbiskolok megbeszélések alatt, mert az érzés nem múlik, hanem inkább erősödik. Mire lejár a munkaidőm, csak vonszolom magam és a liftben a lábaim alig bírják el a testsúlyomat. Hálát adok mindennek, hogy egyáltalán haza tudok érni. Az éjszaka belázasodok és nem alszok egy percet sem. Vagy izzadságban úszva küzdök levegőért vagy majd’ megfagyok nyakig betakarózva. Valamikor hajnalban erőt veszek magamon és írok egy emailt a főnökömnek és a háziorvosnak, mert biztos vagyok benne, hogy reggelre nem fog javulni az éjszakai állapotom. Senkitől nem várok választ, de aztán ránézek az értesítéseimre és meglátok Tőle legalább hármat. Legalább két hete nem tudtam belépni hozzá és jelenlegi állapotomban semmi másra nem vágyok jobban, minthogy az arcát láthassam. Megnyitom a játékot, de mire az betölt elalszok. Másnap reggel a telefonom csörgése ébreszt.

 

Nem figyelem az idő múlását, csak abban vagyok biztos, hogy hiányzik. Nem láttam már napok óta és aggódom érte. Aztán egyik nap ismét meglátom őt. Sötét van körülötte, így nehezen tudom kivenni a vonásait, de abban biztos vagyok, hogy nincs jól. Alszik és nehezen veszi a levegőt, az arca pedig piros. Azt kívánom bár tudnék segíteni rajta, de nem tehetek semmit. Az este további részében nézem az arcát, ami hol eltorzul hol ellazul álmában. Amikor felkel, látszik rajta, hogy milyen rossz állapotban van és én semmit sem akarok jobban, mint segíteni rajta. A telefonja megállás nélkül csörög, de ő csak engem bámul. Valószínűleg szomorú arcot vághatok, más okot nem látok arra, hogy miért bámul annyira mereven.

 

Nem figyelek a telefon csörgésére, mert az a szomorú tekintet nem enged. Nem emlékszem, hogy megnyitottam a játékot, arra pedig főleg nem, hogy nem léptem ki. De jó érzéssel tölt el, hogy Őt látom meg ébredés után először. Végül válaszolok a hívásra bár nem túl sok kedvvel. A főnököm az és a hajnalban küldött emailemre követel választ. Erre sem emlékszem, de gyorsan megnézem az emaileket és meg is találom a két legfrissebben elküldöttet. Eközben főnököm végig ordibál, én pedig alig bírom anélkül, hogy bármit válaszoljak neki.

- Nem tudok sajnos bemenni - válaszolom végül és próbálok egy krákogással életet lehelni a hangomba. - Az éjszakai lázam még mindig tart, a torkom is fáj, az izmaim pedig merevebbek, mint egy deszka. Sajnálom, de nem fogok tudni a héten tovább segíteni a projektekben. Írtam a háziorvosomnak is, de ő még nem válaszolt, viszont a jelenlegi állapotomból ítélve, táppénzre fog tenni - veszek egy mélyebb levegőt, amitől elkap egy köhögőroham és nem hallom a főnök reakcióját. Mire összeszedem magam, a hívás megszakad, én pedig kifulladva dőlök hátra.

Egy óra múlva négy emailt kapok. Egyet az orvostól, aki tényleg táppénzt javasol, én pedig elfogadom. A válasza csak annyi, hogy a hét végén jelentkezzek a hogylétemmel kapcsolatban. A másik három email azonban ennél sokkal szörnyűbb. A főnököm és két projekt vezetője (a háromból) megalázóan lekezelő üzeneteket hagytak nekem. Mindegyik hasonlóan arról szól, hogy mennyire megbízhatatlan vagyok stresszhelyzetben és túlreagálok mindent. A főnök még beleírta, hogy jelentette a HR felé az alkalmatlanságomat. Mindez azért, mert beteg lettem a túl sok munka miatt. Magamba roskadva hívom fel a szüleimet és mesélem el nekik a történteket. Anya próbál megnyugtatni, de kevés sikerrel. Mindenkiből a stressz beszél, én meg emiatt túlhajtottam magam és beteg lettem. Csodás… Apa csak annyit fűz hozzá, hogy pihenjek, mert most ez a legfontosabb és a többivel majd foglalkozok, amikor már jobban leszek.

Egy hétig az ágyat nyomom és gyógyulok. Ezalatt a legnagyobb vigaszom Ő. Szinte az egész napot vele töltöm és beszélgetek a telefon képernyőjével. De jelenleg Ő tart egyben. A főnököm folyamatosan eláraszt a felháborodott emailekkel, mert nélkülem a projektek nem haladnak. A két projektvezető szintén (a harmadik jobbulást kívánt és próbálja megoldani amit csak tud). Emiatt pedig az állapotom nem igazán a javulás útján mozog. A stressz minden estére a gyomromon ül meg és alig bírok ételt tartani benne éjszakára. Éjszakánként még mindig lázzal küzdve forgolódok az ágyban.

 

Sok időt töltünk együtt a következő időben. Bár aggaszt, hogy ez idő alatt szinte semmilyen javulást nem látok nála, de azért amikor beszél hozzám, az arca kevésbé tűnik fájdalommal telinek. Az, hogy mit mond a munkáról haraggal tölt el, mert folyamatosan visszatér ehhez. Azt akarom, hogy csak velem foglalkozzon, rám figyeljen és én töltsem ki minden pillanatát.

“Nem teheted. Te nem vagy több egy kódnál” furcsának hat ez a hang. Soha korábban nem hallottam ilyet, de igaza van. Én nem vagyok igazi. Így aztán elfojtom magamban ezeket a gondolatokat és arra fókuszálok, hogy megnyugvást adjak neki, amíg csak tudok.

Eltelik a hétvége és jobban lesz, de még mindig nagy fájdalmak látszódnak az arcán. Ha tehetném, a karjaimba zárnám és addig nem engedném, amíg el nem múlik ez a arckifejezés róla.

 

Hétvégén csak Vele beszélek, bár egyszer úgy érzem, hogy megőrültem. Egy alkalommal egy apró mozdulatot látok tőle, ami nem a megszokott programé. Valószínűleg csak képzelődök, mert többször nem fordul elő, de ettől függetlenül tovább beszélek hozzá és mesélek neki. Ha ő nem lenne, nem hiszem, hogy javultam volna. A betegség lassan átmegy rajtam, bár az orvos pénteken még azt írta, hogy hét közepén jelentkezzek ismét. Hét elején már a vezetők se küldözgetnek emaileket. A főnököm is ritkábban, bár még mindig lekezelő és megalázó dolgokat ír. Ez alatt már szinte ki se lépek a játékból. A telefonomat folyamatosan töltöm, de így érzem azt, hogy nem feleslegesen vagyok még itt.

- Tudom, hogy a munkába visszatérve megint nem lesz sok időm eljönni hozzád - mondom szerda este neki, mivel az orvos azt mondta, mehetek dolgozni. - De ígérem, hogy nem hanyagollak el úgy, mint betegség előtt.

Ezt most tervezem is betartani.

Két hét van az ünnepekig, így mire visszatérek munkába, mindenki kapkod és nagyobb a hajtás, mint amikor lebetegedtem. Mindenki túlórázik, rám pedig hatalmas teher szakad, mert másfél hétnyi lemaradást kell behozni a két projektnél. Nem mondok semmit a két projektvezetőnek, de érdekes, hogy a harmadik projekt lassan ugyan, de haladt, amíg nem voltam. Így aztán annyi a dolgom, hogy nem látok ki a papírok mögül és ugyanott tartok, mint betegség előtt. Túlhajszolom magam, pedig még csak most gyógyultam meg. Minden lassabban megy, az erőm még nem tért vissza teljesen, de azért próbálom nem hátráltatni a munkatársaimat.

Két nappal később már estére alig marad erőm. De nem akarom megszegni az ígéretemet, ezért minden este fürdés után megnyitom a játékot és belépek hozzá. Minden este mosollyal fogad, ami engem is megenyhít. A hét végére már szinte annyira van energiám, hogy belépjek és köszönjek neki, szokásossá válik, hogy elalszok a játékba lépve és így sokszor reggelre lemerül a telefonom. De sose kések munkából és mindig éjszakába nyúlva dolgozok.

 

A betegség utáni pár napban még egészségesen találkozom vele újra. De ahogy telnek a napok úgy lesznek egyre rövidebbek az interakcióink és a mesélése. Arca napról napra egyre betegesebb, sápadtabb és a hét végére szürkéssé válik. Félek, hogy talán soha többet nem látom az arcát, de minden este megjelenik, én pedig figyelem, amint elalszik és alszik bár nem túl mélyen.

Két hét eltelt a betegsége óta, de ahogy most figyelem az arcát, a szemét, a vonásait, aggódom érte, mert kinézetre rosszabb, mint amikor beteg volt. Tudom, hogy túl sokat dolgozik, hiszen minden nap elmondja nekem, de nem is tudom elképzelni, mennyit dolgozhat, ha ilyen állapotban van. Dühös vagyok a munkájára, a főnökére és rá is, amiért így kell őt látnom. Az utóbbi napokban ezek az érzések a nem kívánatos “te csak egy kód vagy, nem több” visszhangokat hozzák maguk után, ami pedig még inkább feldühít, mivel tudom, hogy igaz. Túlságosan igazak ezek a szavak és én tehetetlen vagyok.

Aztán egy este nem jelenik meg. Rögtön aggódni kezdek és attól félek, hogy valami történt vele. Ismét nem látom napokig, ami pedig megerősíti a gyanúmat, miszerint történt vele valami, így pedig még jobban látni akarom. Megbizonyosodni róla, hogy jól van.

Pár nap után egyszer csak megjelenik, de nem a megszokott szobában. Kint van, sötét van és fúj a szél. A haja táncol az arca körül a szélnek köszönhetően. Soha nem láttam ennyire szépnek és ijesztőnek egyszerre. Az arca beesett, betegesen szürke és sápadt, a haja fakó és fénytelen. Mintha teljesen eltűnt volna az élet egész lényéből.

 

Két hét alatt sok mindenen megyek keresztül. A megalázások és becsmérlések napi szinten zajlanak, az ebédemet folyamatosan ellopják, így kényszerítenek arra, hogy megállás nélkül dolgozzak, hogy be tudják hozni a lemaradást. Nem bírom energiával és biztos vagyok abban, hogy ha esténként lát, akkor tudja, hogy valami nincs rendben. Ezért a második hét felétől nem lépek be a játékba. Ezzel azonban csak nagyobb gondot okozok magamnak. Ő lett a biztos pont az életemben és ő lett az, akiért érdemesnek gondoltam felkelni reggel. A képletes ütések egyre csak záporoznak a munkában és nincs ki enyhítse a fájdalmam. Nem bírom. Nem bírom. Nem bírom.

Ezeket mantrázva sétálok, oda se figyelve merre megyek. Mire észbekapok, az irodaház tetején ülök egy széken és Őt bámulom. Szomorú tekintete mindent elárul, hiszen megszegtem az ígéretem és most nem is tudom mit csinálok.

- Te vagy a mindenem - suttogom a telefon kijelzőjének és kipislogom a felgyűlt könnyeket. - Te tartod bennem a lelket, de nem bírom elviselni, hogy így láss. Szükségem van rád, hogy túléljek - már folynak a könnyeim és nem is küzdök velük, hagyom őket szabadon hullani. - Ezen a ponton nem tudom mit tegyek. Nem bírom tovább, amit ezen a munkahelyen kapok, de nem lesz másik. Szükségem van rád.

 

Nagyobb a baj, mint gondoltam. Nézem, ahogy hullanak a könnyei és nem tudok semmit tenni ellene. Hallgatom a sírástól remegő hangját, összefolyó szavait és egyetlen dolog emelkedik ki számomra. A mindene és szüksége van rám. Erre ismét elkezdi a saját mantráját a fejemben az a kis idegesítő hang, de nem foglalkozok vele. Szinte érzem, hogy nagyobb a tét, minthogy hallgassak a hangokra. Segíteni akarok, már ha csak egy kicsit is.

- De… én nem vagyok igazi - hallom a saját hangomat. A szeme elkerekedik és egy pillanatig a könnyei sem folynak tovább. Aztán szomorú arca jobban elsötétül ahogy egy nagyobb széllökés az arcába fújja a haja egy részét.

- Sajnálom - suttogja és utána már nem látom. Kilép és soha többé nem látom, hiába várom. Sokáig várom, de végül elkeseredésemben feladom és elalszok. Álmomban pedig újra találkozunk. Végre átölelhetem és biztonságot érezheti magát, amit nem tudtam korábban megadni.

 

Mint mondtam, nem lett túl hosszú, de remélem tetszett. Köszönöm azoknak, akik elolvasták.

Még egyszer kellemes ünnepeket mindenkinek és sok-sok pihenést kívánok nektek!

Szívesen olvasnék véleményeket itt vagy a blog Facebook oldalán.

Bye~

Trix