You deserve it

(Sziasztok!
Most egy kicsit mélyebb tartalmú fanfictiont hoztam nektek. Eredetileg egy versenyre készült, de sajnos nem jutott tovább, így sokat gondolkodtam rajta, hogy megosszam-e veletek. De végül úgy döntöttem, hogy megmutatom nektek is. Szívesen várom a véleményeiteket itt is és a blog Facebook- oldalán is.
Jó olvasást!)

Az életem egy nap alatt vett teljes fordulatot.

Tudtam, hogy a középiskola nehéz lesz, de arra nem számítottam, hogy egy apró különbség miatt senki nem fog elfogadni. Ezzel nem is volt baj, addig, amíg azt hittem, van az osztályban olyan, akire számíthatok és nehéz időkben mellettem áll. Ez viszont teljesen megváltozott akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna arra az egyetlen emberre.

- Nézzétek! - nevetett az egyik lány az osztályomban, amikor harisnyám kiszakadt. – Hogy lehet valaki ennyire béna?

- Szánalmas - hallottam mögöttem ülő „barátnőm” lekezelő hangját.

- Vigyázhatnál az egyenruhádra- röhögött az arcomba az egyik fiú. – Mit fognak szólni a szüleid, ha így mész haza? Ja, persze! Neked nincsenek szüleid! – mondta lekezelően, és otthagyott mielőtt válaszolhattam volna.

- Elég volt… - motyogtam magam elé, a sírással küszködve. – Nem bírom tovább… - azzal táskámat felkapva kirohantam a teremből, egyenesen a lánymosdóba.

„Szerencse, hogy hoztam magammal egy másik harisnyát - gondoltam miközben bezárkóztam az egyik fülkébe. – Nem tudom mit csináltam volna, ha erre nem készülök fel.”

Amint összeszedtem magam lelkileg, átcseréltem a szakadt harisnyát, és a tanári felé vettem az irányt.

- Elnézést kérek, Tanárnő! - kezdtem halkan, amikor megláttam az osztályfőnökömet.

- Mit szeretnél, Trix? - kérdezte meglepetten.

- Nem érzem magam valami jól, - kezdtem óvatosan – esetleg hazamehetnék?

- Természetesen igen - válaszolta nyugodtan. – Csak hozz igazolást.

- Köszönöm, Tanárnő - hajoltam meg tisztelettudóan, annak ellenére, hogy az iskolámban ez nem szokás. Ezután elindultam a kijárat irányába, ám osztálytársaim utamat állták.

- Hová, hová? - kérdezte egyikük.

- Haza - feleltem röviden.

- Miért? - jött a következő kérdés.

- Rosszul vagyok.

- Nem mehetsz haza - jelentették ki, mire én majdnem elsírtam magam. Ezt elkerülve szorosabbra fogtam táskám pántját, és mély levegőt véve elsétáltam mellettük.

- Ne aggódjatok, nem hiszem, hogy fogtok látni ezentúl - mondtam egy keserű mosollyal az arcomon, majd otthagytam őket. Nem akartam tovább hallgatni azokat a szidalmakat, amiket már majdnem négy éve hallgatok. Eddig azért tűrtem, mert tudtam, van ki átsegít ezen. Ma viszont ez az egy ember is ellenem fordult. Eddig is nehezen bírtam, de így semmi esély rá, hogy egyedül megbirkózzak azzal a nyomással, ami évek óta rám nehezedik

Csendben sétáltam céltalanul. Lassan besötétedett, de én csak az utcákat róttam, és kerestem a megfelelő helyet. A helyet, ahol végre megnyugodhatok. Örökre.

- Hova mész, kislány? – szólt ki egy mély hang a sikátorból.

- Errefelé lakom - válaszoltam alig hallhatóan.

- Tényleg? Nem úgy nézel ki, mint aki tudja merre tart.

- Pedig tudom - hazudtam. – Jól tudom, hogy erre van a város legmélyebb folyója, ahol a legjobban lehet ilyenkor élvezni a hullócsillag-záport.

- Ez mind szép és jó - nevetett fel az idegen mögöttem. – De a hullócsillag-zápor nem ebben a hónapban van. Várd ki a jövő nyarat vagy a decembert és most inkább szórakozz velem- ragadta meg felkaromat. Először nem reagáltam, hisz már teljesen hidegen hagyott, hogy ki mit tesz velem. Egy lelki roncs voltam és mindennél jobban vágytam arra, hogy leugorhassak a hídról, egyenesen a folyó rohanó habjai közé. – Gyere szépen, játszadozzunk.

- Nem érek rá semmiféle játékra - jelentettem ki, mikor elkezdett a sikátor sötétebb része felé húzni. – Fontos dolgom van a hídon mert már valaki vár rám.

- Mégis ki várna egy ilyen lányra pont most a hídon?

- A barátaim - feleltem nagy nehezen. – Egy összejövetelre vagyunk mindannyian hivatalosak, így most miattam fogunk elkésni - szűrtem a fogaim között.

- Ha már úgyis késésben vagy, akkor ráérünk játszani, nem gondolod? - kérdezte egy erőteljes rántás kíséretében. Hirtelen a hátam nekicsapódott a mögöttem lévő falnak, ezután szinte egy csepp levegő sem maradt a tüdőmben. Így segítségért kiáltani sem tudtam.

- Én csak el akarom hagyni végre ezt a világot! - üvöltöttem, miután hosszú másodpercek múlva visszakaptam az éltető oxigént. – Nem akarok többé szembenézni az osztályom szemrehányásaival, és nem bírom tovább, hogy megaláznak. Elegem van ebből! Egyszerűen csak… Csak meg akarok halni- sírtam a végét. Hirtelen szirénák harsantak fel, mire támadóm ijedten nézett rám.

- Te kihívtad a zsarukat, igaz? - kérdezte félelemmel a hangjában.

- M-mi? - néztem fel könnyes szemekkel. – Én… nem…

- Persze, hogy nem - hallottam meg egy nyugodt hangot a sikátor végéből. – Én voltam. És, ha nem akarod, hogy itt találjanak, jobb lesz futni. Bár… nem hiszem, hogy messze jutnál. Mindjárt itt vannak. Még arra sincs időd, hogy elhaladj mellettem.

- Azt majd meglátjuk! - indult meg a férfi a fiatal fiú felé. - Erősebb vagyok nálad, hidd el.

- Az lehet – bólogatott a megmentőm. – De én nem egyedül vagyok - erre a mondatára további hat fiú jelent meg mellette, elzárva a menekülés lehetőségét.

- Hogy az a… - akadt el a férfi szava. – Ti…

- Mi? - kérdezte talán a vezető.

- Ti vagytok…

- Na? Kik? - értetlenkedtek mind egyszerre.

- A Maffia…

- Mondhatjuk így is - bólogatott a legelső tag. – De jobban szeretjük, ha csak egyszerű emberként kezelnek minket. Mi nem olyanok vagyunk, mint a valódi maffiózók. Csak a bandánkat hívják így.

A szirénák egyre közelebbről hallatszottak és pár pillanattal később két rendőrautó állt meg a sikátor előtt. Támadómat azonnal letartóztatták, míg engem kihallgattak a történtekről, majd elengedtek. A hét fiú már várt rám a kihallgatás végeztével, mert megígérték, hogy hazakísérnek. Egyikük talán jobban aggódott értem, mint a többi.

- Egyébként… - kezdtem halkan. – Még be sem mutatkoztunk egymásnak. És arról ne is beszéljünk, hogy meg sem köszöntem a segítségeteket - fordultam a hét fiú felé. – A nevem Elisabeth Xera, de mindenki… mármint a tanárok Trixnek hívnak. Köszönöm, hogy megmentettetek.

- Ez csak természetes, ha egy lány bajban van - mosolyodott el egyikük. – Amúgy a nevem Park Jimin. Ők pedig Kim Seokjin, Min Yoongi, Kim Namjoon, Jung Hoseok, Kim Taehyung és Jeon Jeongguk. És mi lennénk a Maffia, bár nem igazán illik ránk a név - nevetett fel lágyan. – Mondhatni ránk ragadt az évek alatt.

- Szóval tényleg olyan körökben mozogtok? - kérdeztem ijedten.

- Nem, szó sincs erről - mentette a helyzetet Jeongguk. – És hívj nyugodtan Kook-nak. Az sokkal egyszerűbb.

- Engem mindenki V-nek hív, de ha jobban teszik hívhatsz Tae-nek is- vigyorgott rám négyzetesen Taehyung.

- Én csak a Jin nevet viselem- tudta le egyszerűen Seokjin.

- Suga- mondta Yoongi.

- Hű… Bőbeszédű- bólogattam.

„Akárcsak én” - jegyeztem meg magamban.

- Rap Mon vagyok- mutatkozott be Namjoon. – Egyébként, hogy értetted azt, hogy csak a tanárok neveznek Trixnek? A barátaid máshogy neveznek? Vagy a családod? Mármint… Öhmmm…

- Semmi baj- mosolyodtam el keserűen. – Nincs családom és nincsenek az iskolában barátaim. Mármint volt egy. De ő is csak megjátszotta, hogy érdeklem őt, és ma kimutatta a foga fehérjét. Az osztályom szerint csak azért, mert nincs családom, már nem is tartozom közéjük, és ezért kedvük szerint megalázhatnak, és nekem ezt csak tűrni kell, beleszólásom pedig nincs is a saját sorsomba. Pedig ez nem így van… - hallgattam egy sort. Senkinek nem mondtam még el soha, mi is bánt annyira, hogy a halált keressem. – Én igenis irányítani akarom az életem! Keményen küzdök azért, hogy jó jegyeim legyenek, és azért is, hogy majd egy jó főiskolára mehessek. De mindez hiába, mert nincs, ki értékelje mindezt, hisz nincsenek barátaim, aki támogatnának ebben. Nincs értelme…- törtek fel könnyeim. Nem bírtam már a nyomást, ami ekkorra már túl sok volt, szinte összerogytam alatta. – Nem bírom… Nem akarok… - próbáltam folytatni, de csak hüppögő hangokat tudtam kipréselni magamból.

- Ne mondj ilyeneket, Xera! - ölelt magához Jimin. – Egyszer mindenki belátja majd, hogy mekkorát hibázott. De te nem tettél semmi rosszat. Megérdemled, hogy élj, és azt is, hogy elismerjenek. És sokkal jobb barátokat is! Nem is értem, hogy bánhatnak így egy ilyen rendes lánnyal a saját osztálytársai.

- Ki se mondtam, amit akartam - lepődtem meg. – Mármint… Nem mondtam ki, hogy véget akartam vetni mindennek… - akadtam el ismét.

- Korábban a sikátorban már kimondtad, és pont akkor értem oda, így hallottam. És hidd el nekem Xera. Mindennél jobban megérdemled, hogy szeressenek - mosolygott rám biztatóan.

- Jimin szerelmes lett!!! - visított fel Hoseok, mire mindannyian ránéztünk. – Most mi van? - kérdezte ijedten.

- Fogd be J-Horse - vágott vissza Jimin paprikavörös arccal. – Mi közöd van neked ahhoz, hogy én kit szeretek és kit nem. És mi változik akkor, ha tényleg így van? Amúgy Hoseok beceneve J-Hope. Bár néha nem mondanám reménynek - meredt rá mérgesen, mire én sok év után ismét szívből tudtam nevetni.

- Köszönöm Jimin! - öleltem meg a fiút. – Mindent, de nem tudom, hogy tudok-e még valaha úgy élni, mint a szüleim halála előtt - mondtam szomorúan.

- Bízz magadban egy kicsit jobban - vigyorgott rám Tae. – Ha Jimin azt mondja, megérdemled, akkor tényleg úgy van. Ő nem mond ilyet akárkinek.

- Sok minden történt velem, fiúk - próbáltam bizonyítani az igazam. – Nem hiszem, hogy ez olyan könnyen fog menni. Egy fél órával ezelőtt arra készültem, hogy leugrok a hídról. Öngyilkos akartam lenni, de jöttetek ti, és most olyan, mintha szét akarna tépni egy ismeretlen érzés. Egyik részem veletek akar maradni, és hinni abban, hogy tényleg jobb lehet, miközben a másik részem még mindig ugrani akar. Én sem értem magam - ismét sírva fakadtam.

- Ezzel semmi baj nincs, Xera - nyugtatott Jimin. – De a nehéz időknek vége lesz, higgy nekem. Hobie tényleg jól mondta. Pont azért segítek neked, mert amint megláttalak, megláttam benned valamit. És nem azért, mert olyan gyenge vagy, és védeni kellene téged. Pont ellenkezőleg. Én azt akarom, hogy ragyogj - mosolygott rám.

„El kell ismernem, hogy tényleg nyugodtabbnak érzem magam mellettük főleg Jimin karjaiban, mint az állítólagos barátom mellett valaha is - gondolkodtam elmerengve. – És már első látásra szimpatikus volt. Sőt, már akkor éreztem, hogy mellette akarok lenni. Ez lenne a szerelem? Vagy csak a kötődés a megmentőhöz?”

- Megpróbálok veletek boldog lenni - mondtam végül. – Gondtalanul élni és elérni a céljaimat.

- Mi pedig segíteni fogunk – bólogatott Suga.

- És nekem van egy kis esélyem? - csillant fel Jimin szeme.

- Azt megmutatják majd a csillagok- mosolyogtam, miközben tűzben égő csillogó szemeit figyeltem.

Így telt el a középiskola utolsó éve. A hét fiú mindenben támogatott, és kiállt mellettem. Nekik hála sokkal magabiztosabb lettem, és pár hét alatt megváltozott az egész osztály véleménye rólam. Többé nem gúnyoltak, nem néztek le, de a lányok irigyek voltak. Nyílt titok volt ugyanis, hogy egy híres utcai tánccsapat tagja vagyok, ahol rajtam kívül hét fiú van. És történetesen egyikük, név szerint Park Jimin, a párom. Ez pedig hatalmas visszhangot keltett a lányok között, hisz mindenki ismerte a Golyóálló Fiúkat, és a csapatot, amire ráragadt a Maffia név. Sokaknak nem tetszett, hogy egyedüli lányként részese lehetek a srácok és a tánc nyújtotta nyugalomnak, de szerintünk ez teljesen rendben van. A ballagást követően Jiminnel összeköltöztünk.

~5 évvel később~

- És végezetül- mondta a dékán. – Diplomát kap Elisabeth Xera. Jöjjön fel kérem az oklevelét vegye át – feltörekvő örömömet leplezve felsétáltam a mikrofonállvány elé, átvettem diplomámat, majd visszaballagtam egy hatalmas vigyorral az arcomon. Büszke voltam magamra, hisz nem volt egyszerű utam idáig, és mindezek ellenére is képes voltam kitartani és tovább küzdeni.

A diplomaosztó végeztével hét barátom egyszerre rohant meg, majdnem megfojtva. Élükön persze Jiminnel.

-Srácok! Jimin édes! - próbáltam levegőhöz jutni. – Nem kapok levegőt. Légy szi’, nyugodjatok egy kicsit meg!

- Oh… Bocsi - hajtotta le a fejét Tae.

- Semmi baj TaeTae - mosolyodtam el. – Csak hirtelen rohantatok le, ennyi az egész.

- Ma este ünneplünk emberek - szólalt meg Hobie.

- És lesz valami, amit még el kell mondanunk - mosolygott rám Jimin, majd összefűzve ujjait az enyémekkel húzott maga után. – Induljunk, mert még el is kell készülnünk az estére.

- Várj már Jimin! - szólt Kookie. – Mi az, amit el fogtok mondani? Miért nem mondjátok most? És miért sietsz ennyire?

- Nyugi Kookie - legyintettem. – Nemsokára megtudjátok mi az a nagy titok- azzal követtem Jimint a kocsihoz, ahol rögtön a autónak döntött és megcsókolt.

- Remélem, elég nagy meglepetést fogunk okozni nekik - súgta ajkaimra. – Ugye jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Még csak a második hónap, édes - mosolyodtam el. – De jól vagyok, nyugi.

- Rendben van - bólintott. – Menjünk.

Este már mindenki tűkön ült várva a bejelenteni valót.

- Szóval, az van, Srácok, - kezdte Jimin - hogy már tervezzük egy ideje Xera-val a házasságot, de még meg akartuk várni, amíg elvégzi az egyetemet, de…

- De közben - vettem át a szót – kiderült, hogy babát várok, így picit nehezebb lesz mindent megszervezni - mondtam nehezen találva a szavakat.

- Ez komoly?! - kérdezték mind egyszerre, mire csak mosolyogva bólintottunk.

- És mennyi idős? - kérdezte Jin aggódva.

- Két hónapos - válaszolt helyettem Jimin. – Baj van, Jin?

- Nem, csak megleptetek ezzel.

- Hogy lehettetek ennyire felelőtlenek? - nevetett Tae. – Vagy direkt volt?

- Hagyd a hülyeségeket Taehyung - szólt rá Suga. – Ha bármiben segíthetünk, szóljatok. Biztos sok dolog lesz így az esküvővel és a babával egyszerre.

- Köszönjük srácok! - mondtam boldogan. – Most pedig ünnepeljünk! - emeltem fel poharamat.

- Nem ihatsz Xera- rázta a fejét Rap Mon. – Nem lenne jó se neked, se a babának.

- Oh… Igaz - tettem le a poharat. – Az elmúlt két hónapban tényleg nem ittam semmilyen alkoholt szóval most sem fogok. De azért ünnepelhetünk - emeltem fel a gyümölcslevemet.

- Akkor igyunk az ifjú párra és Xera sikeres lediplomázására! - mondta Kook és a koccintást követően tartva minden mértéket ünnepeltünk, közben a fiúk már nekiálltak tervezni jövőt.

Örülök, hogy akkor hittem Jiminben és beengedtem őket a szívembe. Jiminnek tényleg igaza volt, amikor azt mondta, megérdemlem az életet. Mellette tényleg megtaláltam önmagam.